28/01/2024
Örömtelien nagy számban voltunk január 25-én, a Tudásközpontban, hogy beszélgessünk Nick Thorpe „Duna” című könyvéről.
(Elgondolkodtam, hogy ha ennyi embert érdekel a víz, vajon egy tokaji borról szóló könyv konzultációján hányan jelennénk meg?)
Nick Thorpe, a BBC kelet-közép európai tudósítója, a 80-as évek óta Budapesten él, itt alapított családot is. Szokatlan módon a Dunát “visszafelé”, a Fekete-tengertől a forrásig követte ebben a vegyes műfajú útleírásban. Alapvetően az zsurnalisztikai stílus jellemzi, a tájleírásokat, történelmi, kulturális ismereteket közlő szövegeket gyakran szakítja meg egy-egy személyes hangvételű riport azokkal, akikkel útja során találkozik. Hol objektív és tényszerű, hol szubjektív, néhol egyenesen általánosító megjegyzésekkel tűzdelve. A könyv alapjául szolgáló utazást 2011-ben t***e meg, majd ugyanezen az útvonalon, de más történeket keresve 2020-ban egy 8 részes dokumentumfilmet is készített A Duna, árral szemben címmel.
A könyvnek vegyes volt a megítélése. Elhangzott egy olyan vélemény, hogy: jó közepes újságírói teljesítmény. De ez nem biztos, hogy igaz, mert többen is nyilatkoztak úgy, hogy szeretnék a könyvespolcukon látni, hogy időnként bele tudjanak olvasni. Márpedig ez egyike a legnagyobb dicséretnek egy könyvről. Már az is furcsa volt, hogy Verne Dunai hajósának, Boruss Demeternek ellenében alulról felfelé ment. De hát az ízlések ...
Sok szó esett a könyvben és a beszélgetésekben is a tokhalakról, másnéven vizákról, amik hajdan egész Komáromig, ritkábban Bécsig felúsztak, hogy az évi í(i)vásukat elvégezzék. Az ilyenkor belőlük szerzett ikra, a kaviár jó árú termék volt, de a Vaskapu gát megépítése után nem tudtak tovább menni. Dicséri a román környezetvédőket, hogy a folyó mentén kis öblöket alakítottak ki a halak számára. Meg a halászokéra is, akik így könnyebben kifogják őket és barbárabb, vagy civilizáltabb módon hozzájuthatnak az ikrákhoz. A tokhalhalászat Romániában egy ideje tiltott. A környezetvédelem egyébként is gyakran előkerült a könyvben is, a beszélgetésben is.
A szerző nem először t***e meg ezt az utat, ez kiderül a könyvből. Azt viszont nem mindig tudjuk meg, hogy éppen milyen közlekedési eszközzel megy, elvétett mondatokból derül ki csak néha, hogy mikor megy épp autóval, mikor biciklivel, esetleg csónakkal. Kellemes hangvételűvé teszi a riportokat, hogy érződik: mindenfelé vannak ismerősei, barátai. Sok érdekességet is megtudhatunk a könyvből. Én például irigy vagyok a bolgárokra, hogy annak idején nem mi találtuk ki a „twist” tiltására, hogy ártalmas a térdnek.
Többen felfigyeltünk arra, hogy milyen szimpatikus személyiség maga a szerző. Jó kapcsolatteremtő képességgel megáldva, nyitottan, teli elfogadással és empátiával tud beszélgetni mindenkivel, akivel útja során találkozik, még a gyerekkel is azonnal megtalálta a hangot.
A könyv megerősíti, hogy a személyes kapcsolatok a nemzetek közötti viszonyt is befolyásolhatják. Azzal a konklúzióval zárta a könyvet és mi is a beszélgetést, hogy a nyugat ismerje meg jobban azokat a sorsokat, háttértörténeteket, amik a külföldi munkavállalásra készteti a Kelet-Európaiakat, Európa keleti fele meg tanulhatna a nyugattól, hogy hogyan kell jól bánni a Dunával, a természettel. Úgy kezdte a könyvét, hogy a Duna elválaszt és összeköt, ő az utóbbit próbálta erősíteni.
Néhány érdekesség a könyvből.
A leprakórház. A törökökről való különféle ítéletek. A cigányok helyzete. Formálódik az új világ: egy bolgár roma-aktivista indulatosan kérdezte, hogy a magyar Járóka Szilvia kit is képvisel az EU-ban?
Ada Kaleh. Ez nekünk „Az aranyember”, de a valóságban itt konkrét – volt - sziget. Az arra élőket egészen más érzelmek kötik hozzá. Itt még Bicsérdy is „rendelt”!
A volt Jugoszlávia területére érve a polgárháború kapcsán sokaknak jutott eszébe ezzel kapcsolatos saját élmény.
A magyarországi szakasszal kapcsolatban egy nagy hiány van: Komárom. Történetileg is látványilag is ér annyit, mint nemegy lentebbi hely.
Bécsről vannak érdekes dolgok, meg röviden a további osztrák és német szakaszokról.
Szóval jót beszélgettünk.
A végén jótanácsok hangzottak el a február 29-én tárgyalandó könyvről annak mérete – 550 oldal – és súlya:48 deka – kapcsán (Jodi Picoult: Tizenkilenc perc). De sokat próbált népség vagyunk.
A beszélgetés során elhangzó könyvajánlók:
Ismael Kadare könyvei
Drago Jančar: Ma éjjel láttam őt
Slobodan Šnajder: Rézkorszak
Nora Ikstena: Anyatej
/Oláh Tibor, Wochner Tímea/
