25/05/2026
Az van, hogy a képen látható marhát úgy akarjuk kirúgni, hogy fölfelé bukjon! Ha egy kicsit is szeretitek a Nappalit, akkor segítsetek elzavarni Cambridge-ig! 😊
SZOLGÁLATI KÖZLEMÉNY
Kedves olvasók,
ha földöntúli sóvárgás tör önökre, hogy éjfél felé valakivel megvitassák Catullus kései költészetét, vagy latinul, esetleg ógörögül csacsogva pletykáljanak valamelyik kelet-római császár jellemhibájáról, menjenek a Nappali Kávéházba.
Ha áll a pultban egy fura hajú, szemüveges fiatalember, vagy látnak egy vállalhatatlan sapkás srácot az egység előtt poharakat szedni, megvan az emberük.
Majercsik Péternek hívják.
Igény esetén, és saját örömére, ő tudja gyógyítani az éjszakától megsebzett lelküket pár eredeti Homérosz- vagy Vergilius-passzussal. Vitatkozni az ókorról mindenesetre ne álljanak le vele. Nincs rosszabb érzés, mint amikor az embert úgy alázzák porba a műveletlenségéért, hogy közben bocsánatot is kérnek érte.
Majercsik Pétert a kezdetektől fogva kedveltem. Nem a klasszika-filológia miatt, hanem mert sosem adott neki semmit az élet, és ez az arcára van írva.
Nyilvánvalóan baromira gyűlölni fog, amiért ezt leírom, de Péter mögött nem állt családi vagyon, lakás, örökség, semmilyen puha biztonsági háló. A gimnáziumi tanulmányait még valahogyan ki tudták fizetni a szülei, de tizennyolc éves kora óta dolgozik, hogy éljen. A karrierjét pohárszedőként kezdte, végigjárta az összes belvárosi kocsmát, végül a Nappaliban kötött ki.
Emellett járt az egyetemre. Azt lehetett tudni, hogy elképesztően művelt ez az introvertált fiú, és nem jó vele az ókorról vitatkozni, de arról fogalmam sem volt, hogy mennyire jó, amíg le nem buktatta magát.
Az történt ugyanis, hogy záróra körül Péter elejtett egy félmondatot arról, hogy ajánlottak neki egy helyet a Cambridge-i Egyetemen, hogy ókortudományból doktoráljon. T***e mindezt egy szomorkás félmosollyal. Lehet, hogy nem volt mosoly, mert az biztos, hogy nem voltam szomjas, mindenesetre kikértem magamnak mindenki nevében, akit soha nem vettek fel Cambridge-be, hogy az anyjának álszerénykedjen.
„Mikor indulsz?” – kérdeztem a pökhendi szart.
„Soha.”
Az a helyzet ugyanis, hogy mint kiderült, még arra sincs elég pénze, hogy az albérletét kifizesse. Ha nincs mögötted senki, még élni sem olyan egyszerű. Cambridge pedig elképesztően sokba kerül. Még akkor is, ha konkrétan ők tesznek neked ajánlatot.
„Majd próbálok pályázni alapítványoknál” – mondta, én meg istentelenül felbasztam magam. Nem a pohárszedő klasszika-filológusoknak osztják az ösztöndíjakat Kelet-Európában, pláne, ha senkinek a senkije.
Azt remélni, hogy valamelyik alapítvány kifizeti a külföldi tanulmányaidat, olyan, mint lottózni: nem sok esélyed van, cserébe az életed múlik rajta.
Napokig nem tudtam rendesen aludni Majercsik miatt. Saját magam kifizettem volna az ösztöndíját, de nekem sem volt pénzem soha.
A gazdagoknak ritkán jut eszébe kifizetni egy proligyerek cambridge-i doktoriját. Többek között ezért gazdagok. Azok adnak mindig, akiknek nincs.
„Én nem vagyok koldus” – válaszolta Majercsik, amikor felvetettem, hogy esetleg érdemes lenne az országhoz fordulni. Ahogyan villant a szeme, befejeztem az okfejtést, hogy ez itt a te néped. Albérlettel, hitellel, elhalasztott fogorvossal, gyerekkel, gyerek nélkül, sok kis tragédiával, jellemzően kevesebb örömmel. Lehet, hogy nem a legjobb nép a magyar, de a tiéd, adj már nekik egy esélyt.
Elhallgattam, mert baromi rosszul látok, ha leverik a fejemről a szemüveget, és Majercsik tekintetéből az következett.
Visszamentem Kairóba, teltek a hetek, néha persze ráírtam Messengeren, hogy adj már egy k***a esélyt a népednek.
Nagyon köszönte.
Idén tavasszal kiderült, hogy meglepő módon nem nyert a lottón. Mivel, mint a munkásosztály általában, ő sem tud kérni, körmönfont tervet ötlöttem ki. Megkerestem mindenkit, akire hallgat, például a tündérkeresztapját, ismertebb néven Székely Marcit, hogy ha már arra esélytelen rábeszélni, hogy ő kiálljon a nép elé és kérjen, legalább azt engedje meg, hogy én kiálljak.
Hónapok munkája volt, mire belement.
Kedves olvasók, tudom, hogy nincs pénzük. Tudom, hogy bizonytalanok a jövőben. Mindannyian azok vagyunk. A világon azonban senki másra nem számíthatunk egymáson kívül. Rengeteg jó ügy van, de azt hiszem, ennél konkrétabb cél nem nagyon.
Dobjuk össze a Cambridge-i Egyetem tandíját egy pesti fiatal gyereknek. Ne utaljanak nagy összegeket. Annyit utaljanak, amennyi nem hiányzik otthonról. Ezer forintonként is össze lehet adni, hogy egy magyarul beszélő, magyarul álmodó honfitársunk elmenjen Cambridge-be, ahová minket nem vettek fel.
Olyan ez, mint az olimpia. Egy kicsit mindannyiunkat képviselné ott.
„A tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma” – írja Széchenyi, és bár Madonnát jobban szeretem, ebben igaza van.
Ne rajtam múljon, hogy Majercsik nem tud elmenni Cambridge-be. Nekem megér pár sört, hogy ne az legyen a történet vége, hogy egy pohárszedő klasszika-filológus nem jutott el Cambridge-be, mert mindenkinek fontosabb dolga volt. Szerintem önöknek is.
A gyűjtés célja: 22 500 000 forint.
Ez nem becsült vagy bemondott összeg. A Cambridge-i Egyetem hivatalos ajánlata szerint Péter elsőéves pénzügyi kötelezettsége 52 751 font, amelyből a tandíj 37 856 font, a minimálisan igazolandó megélhetési költség pedig 14 895 font.
Tételesen:
Tandíj: 15 899 520 Ft (£37 856)
Megélhetés, lakhatás, étel, alapkiadások: 6 255 900 Ft (£14 895)
Árfolyam-, banki és utalási tartalék: 344 580 Ft (kb. £820)
Összesen: 22 500 000 Ft (kb. £53 571)
Itt tudnak beszállni Peti tanulmányaiba:
https://whydonate.com/fundraising/help-peter-study-in-cambridge
Ne érezze rosszul magát, ha éppen nem tud küldeni egy ezrest. Van ilyen, mindenki állt már cudarul. Azzal is segít, ha megosztja ezt a bejegyzést, hát másnak éppen jobban megy.
Fotó: Leloptam a Majercsik facebook oldaláról, hogy Önök is lássák a vállalhatatlan sapkát.
