04/03/2019
Egy szó: Barackca.
Miről ismerik Ázsiában Magyarországot top1
Állunk a kikötői irodában Sandakanban. Valahol Borneón. Odakint tombol a trópusi vihar, ami nem olyan mint egy egyszerű európai vihar, ami hiába csavar ki fákat tövestül, azért van a táj, és az eső, ami az égből a tájra esik. Nem, a borneói vihar olyan, hogy összefolyik az eső, a tenger, az utcák, és az emberek, minden és mindenki ugyanannak a nedves masszának a része, nedvesek még a csontjaid is a bőr és az izmok alatt, és nyirkos minden, még a frissen gőzölgő étel is.
-A következő! - szól kedvesen a harmincas évei elején járó helyi srác, és közben úgy mosolyog, mint aki nem is vette észre, hogy odakint vihar tombol, és idebent mindenki azon gondolkodik, hogy érdemes-e tengerre szállni, hogy aztán elhajózzunk egy messzi lakatlan szigetre, ahol a veszélyeztetett zöld teknősök éjszakai tojásrakását és a kis teknősök első lépéseit lehet megtekinteni szigorú vadőrök felügyelete mellett, vagy rögtön szaladjunk ki az esőbe, egyenesen az útra és hagyjuk, hogy elcsapjon minket egy errefelé száguldó kamion, mivel a várható végkifejlet tekintetében, miszerint nem látunk teknősöket és odaveszünk, a kettő közt nincs szigorúan vett különbség.
Mi vagyunk a következők, és engem értelemszerűen idegesít, hogy így mosolyog, sőt a kötött gyapjú sapkája is ellenszenves. De tényleg ki hord a trópusokon kötött gyapjú sapkát, és ha mégis, hát mit mosolyog?
-Magyarok vagytok? Ezt nem hiszem el! - kiált fel, amikor meglátja az útlevelünk, majd olyan váratlan fordulat következik, ami még egy M. Night Shyamalan filmben is erős lenne.
-Magyar a kedvenc zenekarom! - teszi hozzá szinte már a rajongó tinilányok sipákoló fejhangján.
Egy kicsit megrémülök, mert hagyján a vihar, és hogy pár tucat tojásrakó teknős miatt hamarosan a tengerbe veszek, de addig is itt van ez a fickó, akinek a Neoton Família a kedvenc zenekara, vagy esetleg mindjárt rázendít a Dzsingisz kánra, mert mégis milyen magyar zenekart ismerhet valaki Malajziában? Már feltéve, hogy jól tudom, és Bartók Béla nem egy zenekar.
-Biztos ismered! Barakka! Elég menők voltak régen, itt Borneón - mondja, és én döbbenek meg a legjobban, hogy tényleg ismerem őket. Barackca, így írják helyesen és fogalmam sincs, hogy ejtik, punk hardcore-t nyomtak valamikor a kilencvenes évek közepén. Voltam is pár koncertükön, valahol messze, ahova már csak a Hév visz ki, vagy Csepelen, vagy Békásmegyeren, kevesen voltak, egy punk acélbetétes bakanccsal pogózott, amíg a biztonságiak udvariasan arcon nem könyökölték, én pedig nem mertem stage divingolni, pedig nagyon szerettem volna.
-Voltam koncertjükön. Gimnáziumban hallgattam hardcore-t - válaszolom hitetlenkedve, és a mögöttem álló németeket nézem, akik szintén nem akarják elhinni, hogy itt, a semmi közepén egy teljesen ismeretlen kelet-európai zenekar miatt nem halad a sor.
-Tényleg nagyon jó zenét nyomtak, több koncertjükön is voltam, emlékszem, az énekes vega volt, az ilyen nagyon szimpatikus errefelé - hadarja, majd hirtelen fennakadt a szeme, mint akinek látomása van, és felkiált: -Emlékszem egy dalukra!
Az irodát hangos óbégatás tölti be, ahogy a fickó megpróbálja többféleképpen is elüvölteni, hogy Nyi kiszad esetleg Nyasd kia sza, vagy nyu ki aszad. Elég sok időbe telik, amíg rájövök, hogy azt próbálja elénekelni, hogy Nyisd ki a szád.
Aztán lefénymásolja az útlevelünk, és mosolyogva azt mondja, hogy odaát, a Teknős-szigeten biztos csodálatos idő van, és nagyon sok teknőst látunk majd.
Persze hazudott, végig esett az eső, és a pálmafák nyögve hajlongtak a viharos szélben, viszont láttunk tojást rakó teknőst és tojásból kikelő teknőst is, ahogy bekacsázik a tengerbe. És amikor visszaértünk a szigetről, ezt találtam a Barackca honlapján:
“2004-es év volt a legmozgalmasabb évünk. Az év végére egy Dél-Kelet Ázsia-i turnéra hívtak minket, ahol 9 koncertünk volt 4 országban.”
